A szociáldemokrata Peter Struck, német védelmi miniszter mondta 2002-ben: „Németország biztonságát ma a Hindukusnál védik.” Ebben most visszatekintve is igazat adhatunk neki. A NATO afganisztáni művelete húsz éven át távol tartott tőlünk olyan problémákat, amelyekkel immár testközelből szembesülünk a szégyenteljes nyári csapatkivonás óta.
Most Lengyelországnál, Litvániánál és Lettországnál ostromolták meg az EU külső határát.
Ezért mindhárom ország olyan határvédelemre tért át, mint amilyennel 2015-ben Magyarország védte az Európai Uniót. Köszönet ezért sem akkor, sem most nem érkezett az EU-tól. Ellenkezőleg: az unióba 2004-ben belépett kelet-közép-európai államokat megdorgálják az EU külső határvédelmére vonatkozó csatlakozási kötelezettségeikből adódó védelmi intézkedéseik miatt, miközben dicsőítik a nyugati nem kormányzati szervezeteket (NGO-kat), amelyek tényleges csempészként fellépve a Földközi-tengerre csábítják és az unióba hozzák a bevándorlókat.
Az Európai Unió ezen élethazugságának el kell buknia, és a lengyelek, a magyarok, valamint más kelet-közép-európaiak remélhetőleg ki is tudják ezt a bukást kényszeríteni.
Azt üzenem a német Zöldeknek, akik a határok biztosítása ellen és a túlnyomórészt fiatal emberek ellenőrizetlen beáramlása mellett szólnak: „Természetesen abból kell kiindulni, hogy a Zöldek közül mindenki a saját lakását vagy házát is a bevándorlók rendelkezésére bocsátja. Elvégre az egyéni őszinteségről is szó van itt, nemde?” A magam részét én már 2015-ben kivettem ebből, amikor a szüleim kis lakását, amelyet nem használnak, felajánlottam a tartományi lakáshivatalnak bevándorlók elhelyezésére. A nappaliban egy négy – német, angol, arab és urdu – nyelvű üdvözlőlevél mellé kifüggesztettem a német alaptörvény szövegét is.
Az Európai Unió létjogosultsága egyenjogú tagjainak együttes gazdasági, szociális és biztonsági hasznából táplálkozik. Amennyiben nem teljesíti ezeket az alapfeltételeket, gyorsan a földi halandók örök sorsára jut. Lehetséges, hogy ha Peter Struck ma élne, akkor azt mondaná: „Németország és az Európai Unió biztonságát ma az EU kelet-közép-európai külső határainál biztosítják.”
Itt teszem hozzá, hogy Brüsszelnek ki kell egyenlítenie a számlát a szükséges határvédelmi eszközök után, miután a tagállamok közösségi feladatot hajtanak végre.
2016 januárjában cikk jelent meg a Frankfurter Allgemeinen Zeitungban (FAZ) Alexander Demandt történész tollából. A régi rend vége című írásban Demandt egy olyan eseményről tesz említést, amely a szíriai Antiókhia római udvarában történt Kr. u. 376-ban. A szöveg eredetileg egy CDU-közeli folyóiratban, a Die politische Meinungban jelent volna meg, ám Merkel asszony csápjai elértek odáig, és megakadályozták ezt. A FAZ pedig – legalábbis akkor – készen állt rá, hogy betöltse a keletkezett űrt. Nem sokkal később ez már ugyanúgy nem lett volna lehetséges: ennyit a nyílt vagy nem nyílt németországi közbeszédről. Demandt professzor nem állítja, hogy a történelem ismétli önmagát, az azonban figyelmeztetés, hogy a rossz döntések mindig szélsőséges fejleményeket vonhatnak maguk után.
Így ír: „A római birodalom barátian viseltetett az idegenekkel szemben. A bevándorlók viszont csak áttekinthető számban integrálódhattak. A hatalmi szerkezet eltolódott. Az idegenek idegenek maradtak a birodalom számára, mindazonáltal átvették a hatalmat. Kr. u. 376-ban Antiókhia római udvarában vizigótok küldöttsége jelent meg a Duna-deltához közeli Moesia tartományból. Germán beszámolók szerint Belső-Ázsiából egy vad, lovas nép, a hunok bukkantak fel, akik a Fekete-tengertől északra legyőzték a keleti gótokat, és ugyanez a sors fenyegette a vizigótokat is. Utóbbiak elmenekültek, és a Duna északi partján várakozva kérték, hogy fogadja be őket a birodalom békés menekültekként. A koronatanácsban aggályokat is megfogalmaztak, de az indítványozók akarata érvényesült. A birodalomnak telepesként, adófizetőként és katonaként is szüksége lehetett bevándorlókra, ezenfelül a császárnak a keresztény könyörületesség jegyében nemcsak a rómaiak jólétére kellett gondolnia, hanem minden rászorulóról gondoskodnia is. Megadták az engedélyt, a határt megnyitották, a gótok pedig bejöttek. A római helytartó próbálta megszámolni a beérkezőket, de a folyamat kicsúszott az ellenőrzés alól. Nap mint nap járták oda-vissza a révek a folyót, ahogy a kortárs Ammianus Marcellinus írta: számtalanul, mint az Etna szikrái.
Nagyon hamar ellátási gondok jelentkeztek. A római kereskedők az egekbe emelték az árakat; ahogy Ammianus írta, egy döglött kutyáért egy fejedelmi ifjat kértek cserébe.
A gótok fosztogatni kezdtek, összecsapások törtek ki. A gótok erősítést kaptak a római bányákból, amelyekben nagy számban dolgoztak germán foglyok, akik most csatlakoztak néptársaikhoz. Harcok törtek ki, a határvédő csapatokat leverték, a császár segítséget kért. Valens császár a birodalom keleti hadseregével érkezett meg, az ütközetet 378. augusztus 9-én vívták meg Drinápolynál (ma: Edirne Törökországban). A római sereget leverték, a császár elesett. Utódjának, Theodosius császárnak 382-ben földet kellett adnia a gótoknak, akik ott a saját jogaik szerint élhettek. A dunai határ azonban nyitott volt, és úgy is maradt. Újabb és újabb csoportok nyomultak be a birodalomba. 406-ban már a rajnai határt sem lehetett tartani. A népvándorlás folyamatosan zajlott. A hódítás csak a longobárdok 568-as itáliai betörésével ért véget.”
Azt már én teszem ehhez hozzá, hogy 885 évvel később, Konstantinápoly elestével a Keletrómai Birodalom is elbukott. 2015 óta az az érzésem, a visegrádi államokat sajátos folytonosság fűzi Kelet-Rómához, és védik Nyugat-Rómát a saját ostobaságával szemben. Az unióhoz 2004-ben csatlakozott országokból az EU védelmezői lettek. Maradjanak is azok!
Forrás: Magyar Nemzet