MAGYAR PÉTER AZ UTOLSÓ CSEPP VÉRT IS KISZÍVTA A RÉGI ELLENZÉKBŐL.
Fogok majd bővebben is írni róla, miért tudta ezt ennyire könnyen megtenni, most csak röviden.
A régi ellenzéki pártok 2018-tól gyorsuló ütemben feladták az egyedi identitásukat, és feloldódtak egy univerzális O1G-identitásban. Nem maradt ezeknél a pártoknál egyetlen olyan jól megkülönböztethető, kizárólag rájuk jellemző és általuk képviselt ügy sem, amit következetesen végigvittek volna. (A Mi Hazánknak több ilyen témája is van, nem is tudta teljesen megsemmisíteni őket Magyar).
Ehelyett maradt a „minden mindegy, csak Orbán Viktor és velejéig romlott rendszere takarodjon”.
Igen ám, de hatalmas szakadék tátongott kimondott szavak és a látható tettek között: az egyik oldalon ment a mantra az „elviselhetetlen diktatúráról”, a másik oldalon meg azt látta a végletekig hergelt és frusztrált ellenzéki szavazó, hogy az őket képviselni hivatott politikusok ellenzékisége kimerül abban, hogy kiadnak napi 3 közleményt az aznapi ellenzéki újságcikkek címeiből, hozzátéve, hogy szerintük „ez elfogadhatatlan”, tartanak egy „online sajtótájékoztatót” ugyanerről, majd esetleg befáradnak az Egyenes beszédbe Rónai Egonhoz csinos ruhában elmondani ugyanezt.
Egyrészt évekig ment a frusztrálás a korrupcióval, „velejéig romlott rendszerrel”, másrészt mégsem azt látta az ellenzéki választó, hogy ezek a politikusok reggeltől estig a kezüket-lábukat törnék, hogy leváltsák ezt az „elviselhetetlen diktatúrát”, vagy egyáltalán csak kimozdulnának a Facebook-oldaluk és az ATV-stúdió jelentette komfortzónájukból.
És itt jött a képbe Magyar Péter, aki tökéletesen értette a 21. századi látvány-, élmény-, és influenszervilágot, fel tudta maga köré építeni a fáradhatatlan ellenzéki harcos mítoszát, aki brutálisan konfrontatív a kormánnyal, aki „egymillió lépést” tesz a magyarságért, aki naponta 6 vidéki fórumot tart, országot jár hátizsákkal, és mindezt jól megkomponált képekben, videóklipekben, hatásvadász zenei aláfestéssel, élménytartalomként el is juttatja az emberek millióinak telefonképernyőjére.
Az ellenzéki választó bár ugyanúgy otthon a karosszékből nézte a műsort, de mégis radikálisan mást látott, mint a régi pártoknál, és valljuk be, a Magyar Péter által képviselt habitus és tevékenység sokkal közelebb állt ahhoz, amit egy állítólagos „elviselhetetlen diktatúrával” szemben tanúsítani kell.
Eközben a régi pártoknál semmi olyan kizárólagos ügy nem maradt, amit Magyar ne tudott volna elvenni tőlük (az nem ügy, hogy „legyen minden jobb az oktatás-egészségügyben”, az egy univerzális jókívánság.)
Bár én személy szerint nem értek egyet vele, de például a feltétel nélküli alapjövedelem ilyen ügy lehetett volna. Ha egy ellenzéki párt éveken keresztül magyarázta, indokolta, építette volna, annak a szavazóit nem tudta volna Magyar az utolsó szemig felporszívózni, mint a fehér port a hotelszoba tálcájáról.
De nem volt. A kényelmes alibipolitizálás, a karakteres program hiánya az identitásfeladással együtt olyan súlyos versenyhátrány volt a régi ellenzéknél, hogy az egyébként remek politikai szimattal rendelkező Magyar ahogy kiesett a NER-ből, azonnal megtalálta a tátongó piaci rést, a be nem teljesített választói igényt a másik oldalon — a többi pedig már történelem, ami részben tegnap a szemünk előtt lezajlott.
Hát így.
(U.I: Célom az elemzés és a megértés, nem a halottak hulláján való ugrálás, ezért kérlek titeket, a kommentek is legyenek fölösleges személyeskedésektől és durvaságoktól mentesek)
