Sport

Kovács Gergő: Évtizedekik bámultuk a szomszédaink aranykorát, most mi jövünk

Ez lett a norma. Veszélyes, erős, néhol sziporkázó válogatott lettünk.

A ’90-es években, még kisgyerekként Sztoicskov és Romario duója miatt váltam véresszájú Barcelona drukkerré, és itt Sztoicskovon a hangsúly.

A korszak bolgár válogatottja, a zsenik gyülekezete irigységgel vegyes csodálatot váltott ki belőlünk a barátaimmal

– ezeknek miért van Sztoicskovuk, Balakovuk? Nekünk miért nincs?

Ugyanígy búslakodtunk aztán a szomszédaink, a románok, a szlovákok, az osztrákok, a szlovének, a horvátok aranykorán – miközben nekik drukkoltunk és szerettük őket. És közben: nekünk miért nincsen valamire való csapatunk, miért nincsenek klasszisaink?

Bizonyos értelemben erről szólt az elmúlt harminc évünk. Miért nincsen egy tökös válogatottja, lehetőleg klasszisokkal, egy olyan országnak, amelyik a siker morzsáit is hetvenezer szurkolóval ünnepli a lelátókon, tízezrekkel a körúton, milliókkal a nappalikban? Miért nincsen egy igazi piros-fehér-zöld csapata annak az országnak, amelyik megérdemli?

Most röviden annyi történt, hogy bementünk a világ legszuperebb stadionjába, itt Budapesten, és rommá vertük a a bolgárokat, telt ház előtt.

Újra hatvanötezren mentünk, mint a franciák, az angolok, a németek és nagyjából mindenki ellen: gyerekek, családok, ultrák és kevésbé ultrák. Mintha nemzetközi döntőket játszanánk, újra meg újra.

Ez lett a norma. Veszélyes, erős európai felső-középcsapat lettünk, akik meg tudják verni az angolokat (kétszer), a németeket – és szépen lassan mindenkit elkapunk, akit lehetséges. Már a középcsapatok ellen is megy, ami új mérföldkő: eddig az oroszlán bajszát cibáltuk, vagy éppen kitéptük (lásd 0:4), de a mi szintünk, a kisoroszlánok szintje rendre kifogott rajtunk. És most?

Lehet, hogy felnőtt az a bizonyos magyar oroszlán.

Ezt sokszor magunk sem akarjuk elhinni, tehát annyi a dolgunk, hogy nézzünk a táblára.

Igen, tudom, hogy majd Montenegró meg Szerbia…de az aktuális valóságot azért nem árt rögzíteni: iskolajátékkal küldtük haza a bolgárokat, akiknek az edzője szerint a magyar modell egy követendő példa. Kicsit sem hiszem, hogy udvariaskodott, inkább ő is a táblára nézett. (És tanulmányozta pár meccsünket, mondjuk pont az angolok, a németek vagy a franciák ellen.)

Szoboszlai szabadrúgásgólja, közelről

Veszélyes csapat a magyar válogatott, mert a pályán is tizenketten vannak, pontosan eggyel többen, mint az ellenfél: erre utalt a csodálatos, fényjátékba varázsolt élőkép a meccs elején. Telt ház, több mint 60 ezer ember Bulgária ellen, nulla fokban, viharos szélben – amit ehhez hozzá lehet tenni, azt Szoboszlaiék hozzá is tették.

A szünetben fölhívott a gyerekkori barátom, aki másik szektorba kapott jegyet: ventilláltuk a lózungokat, de valójában annyit akartunk egymásnak elmondani, hogy

a fociálmainkat éljük lépésről lépésre, évről évre.

Hogy korábban kibotorkált az imádott, komplexusos csapatunk a gyepre és nem úgy játszott, ahogy elképzeltük. Most kimennek a gyepre, és pontosan úgy játszanak, vagy kicsit jobban. Megérkeztünk az álmainkba. „Az milyen volt, amikor Szoboszlai ütemből megkerülte a bolgár védőt?”

Fölöttem a lelátón egyetemisták ültek, fiúk-lányok vegyesen. Amikor én voltam egyetemista, arról szólt a történet, hogy melyik nagycsapat fog megalázni minket az aktuális tétmeccsen, illetve odaérünk-e az aktuális csoport harmadik, negyedik helyére. Most ezek a srácok a szünetben fölkerekedtek és a poén kedvéért fejenként három (!) sört vettek a jéghideg második félidőre: minden gól egyet ért.

Forrás: Mandiner,

 

 

 

 

 

Ez a weboldal sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, és a weboldalon végzett látogatói tevékenységek nyomon követése érdekében. Elfogadás Tovább