Belföld

A nemzet jövője nem az „Orbánt szeretem, vagy nem szeretem kérdése!”

Orbán Viktor a szombati évértékelő beszédén ismét meglepte a vele és kormányával szimpatizálók körét.

A négygyermekes anyukák adómentességének bevezetése után, ugyanennek a háromgyermekeseknek való megadását a miniszterelnök korábban már többször is megemlítette, mint tervet, viszont arra, hogy ezt egyből és ilyen gyorsan a kétgyermekes anyukákra is kiterjesztik, gyanítjuk nem sokan számítottak.  „Erre mi sem számítottunk.” Valami ilyesféle érzés sugárzik az Orbánnal és kormányával szemben álló, a nemzet jövője és a fennmaradása kérdésében, sorskérdésekben rendszeresen ellenséges balliberális oldal részéről is. Ők azok, akik 2010 óta minden a gyermekvállalás anyagi feltételeinek javítását célzó intézkedést ellenségesen, gyűlölettel, rengeteg butaságot összehordva fogadnak. (ennek a gyűlölet áradatnak az egyik szimbolikus képe az, amikor Bangóné dühtől eltorzult arccal tépte össze az országgyűlés ülésén a családtámogatással kapcsolatos nemzeti konzultációs kérdőívet.)

Fekete Gyula, aki az 1962-es születésszám mélypont (az a százharmincezres születésszám, ami ma szinte elképzelhetetlen eredmény lenne) után kezdett foglalkozni a demográfiai kérdéssel, sok-sok évtizedes, e kérdést illető közéleti tusakodása után vonta le azt a ma is, politikai téren a balliberális oldalra érvényes következtetést, hogy a magyar társadalomban (is) jelen van egy olyan erő, amely a nép, a nemzet pusztulását akarja. Nem szándékolt, nem egyértelműen kimondott akaratról van itt szó, hanem arról, hogy voltak és láthatóan ma is vannak olyanok, és nem is kevesen, akik mindent támogattak és támogatnak, ami a csődhelyzetet előidézte, és támadtak, támadnak és elleneznek mindent, ami abból kifelé vezetne.

A közösség, a nép, a nemzet jövője, a társadalom működőképessége nem Orbánt szeretem vagy nem szeretem kérdés. Ha egy nép nem hoz világra annyi gyereket, amennyi a reprodukcióhoz minimálisan szükséges, akkor öregedni és fogyni kezd. Ha erre a kérdésre nem szentel elég figyelmet, pláne ha a figyelmeztetők torkára forrasztja a szót, ha azokra fasisztát, nácit jelzőt aggat, és ha mások által szült és nevelt utódokra akar építkezni, akkor az a nép biztos, hogy el fog tűnni a történelemből előbb-utóbb. De az út, amin eljut odáig, az se lesz egy kéjutazás. Annak is ára van, méghozzá nem is akármilyen: nap, mint nap megtapasztalja, hogy a saját országában kisebbségbe szorul, hogy az az állam, aminek a neve a ő népéé, már nem érte van, hanem az idegenekért, a bejövőkért.

A Nyugat ezt az utat járja, mert a saját jövő megalapozása bizony áldozattal, ráfordítással, munkával jár. A kormány családtámogatását is támadók tehát tudva tudatlanul, akarva akaratlanul a további pusztulásunkra szavaznak. A könnyek, amiket a 2010 után biztatóan induló születésszám emelkedés megtorpanása, majd az ismételt romlás kapcsán hullajtanak csak krokodilkönnyek, mert 1990 után, amikor kormányon voltak a következőket tették. 1994 december 6-án, az MSZP-SZDSZ kormány, a gyerekek után járó néhány száz forintos adókedvezményt eltörölte. 1995 márciusában, a Bokros-csomagként elhíresült intézkedés sorozat (amit ők még mindig szükségesnek és helyesnek írnak le.) részeként eltörölték a GYED-et. A családi pótlékot rászorultsági alapúvá tették, ami azt jelentette, hogy egy átlagbér körül kereső (buszsofőr, forgalmista stb.) már „gazdagnak” számított, tehát „nem szorult rá”. Vagyis neki azért, hogy a gyereket választotta „hobbinak”, jobban a zsebébe kellett nyúlnia.

2002-ben, amikor az akkor is reggeltől estig szajkózott „ezek mindent ellopnak” hatására a nép visszaszavazta őket, annyit csináltak, hogy az első Fidesz kormány által visszaállított és korábbihoz képest jóval magasabb adókedvezményt egy az egyben átnevezték családi pótléknak. Ezt hirdették úgy, hogy „Megdupláztuk a családi pótlékot.” Nyolc évig egy fillérrel se emelték, majd kormányzásuk utolsó évében meg akarták adóztatni. Ezt több családszervezet (NOE pl.) megtámadta és az alkotmánybíróság is úgy foglalt állást, hogy ezt nem tehették meg. A szombati bejelentés után azonnal termonukleáris robbanás volt a közösségi médiában és ismét talpra ugrott – Fekete Gyula terminusa – a Pusztulás Pártja.

Eltelt egy nap és most bepillantva oda, ugyanaz van: semmit se ért, semmit sem fognak fel a hőbörgők, a kiabálók abból, hogy a gyermekvállalás nem csak kizárólag magánügy, hanem a társadalom, a nép, a közösség jövőjét érintő első számú közügy is. Miközben ugyanez az ostoba, buta tömeg az, amelyik a leghangosabban kiabál amiatt, hogy „Nincs elég orvos!”. Ilyen ez. Nem születik elég gyerek, ami születik, azt is évtizedek óta marja kifelé innen az a kórus, amelyik most az adómentességet szidja, s mivel az egészségügyi szolgáltatásokat leginkább az idősek veszik igénybe, egyre nagyobb és nagyobb a kiadás, egyre nagyobb a teher.

Fekete Gyula a népességfogyás okait próbálta meg összeszedni. Százhatvankettőt írt le vázlatosan. A legfőbb okként, a tájékozatlanságot, az ostobaságot, a fejekben megülepedett rengeteg tévképzetet nevezte meg. Ebben sajnos évtizedek óta nincs változás. Ez pedig azért veszélyes, mert a nemzeti létérdekkel összhangban álló lépések 1998 óta szinte egyetlen emberen, Orbán Viktoron múltak. Sem a magyar, de az európai közéletben sincs másik olyan ember, aki a demográfiai kérdés súlyát ennyire jól látná és aki ennyire elszánt lenne annak érdekében, hogy ebből a lefelé húzó örvényből ki tudjunk valahogy kerülni. De egy ember akarata, mégha a legfőbb politikai helyen is van, nem elegendő a társadalom túlnyomó többségének átérzésből fakadó támogatása nélkül.

Ám a közösségi médiában megjelenő rengeteg kommentárból viszont épp nem az tűnik ki, amit József Attila alap követelményként állít fel: „S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.”

Majoros István írása

Ez a weboldal sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, és a weboldalon végzett látogatói tevékenységek nyomon követése érdekében. Elfogadás Tovább